Károlynak így tetszett

Íme még egy renkívül tartalmas és humoros élménybeszámoló, a szeptemberi vendégeim férfi oldaláról. Jó olvasást! :)

Mi is kicsit fagyifüggők lettünk, és hazafele jövet pugliai nyaralásunkból csak azért nem térítettük el a repülőt Alberobello-ba még egy fagylalt érdekében, mert nem lett volna hely leszállni attól a sok kis furcsa kőkupolás háztól, amit a fagylaltos köré építettek lelkes dél-olasz elődök.

Ám a történet nem itt kezdődött, hanem az elején, bár lehetett volna fordítva is, mert élményeink semmiképp sem hasonlítottak (hálisten) egy rendes turistaúthoz.
Kezdjük ott, hogy (így szeptember végén) kiscsoportos volt az esemény, mondhatnánk családias. Marcsi (olaszul csak Marci, a nyaralás kitalálója és szervezője) nélkülözhetetlen segítségével szabadon csaponghattunk 10 napon keresztül e tájon, valamint az olasz nyelv útvesztőiben.

A táj néhány szót érdemel (mert a városokról ott a sok fénykép): olíva, olíva mindenütt! De nem ám kertészetekre kell gondolni, hanem olíva borítja az egész földrészt (na jó, néha egy mandarin liget)! És az olajfák  olykor  ezerévesek, két-három méter széles törzsekkel. Az "álmodó ezüst olajfák (pedig) langyos síkra telepednek", ahogyan ezt Lorca olyan helyesen megállapította. Ezt kell elképzelni tehát.

Szót érdemel a családiasság is. Mivel családnál voltunk elszállásolva, részesei lettünk egy dél-olasz család mindennapjainak. A szavakat, melyeket napközben Marcsitól megtanultunk, este az olasz családon próbálhattuk ki, és lám, minden nap egyre sikeresebben, (még ha az ő nyelvtudásuk átmenetileg romlott is kicsit ettől). Persze ahogy a nemzetközi kapcsolatok folyamatosan fejlődtek,  az igazi olasz konyha néhány fogásával is kínálva lettünk, és házinénink (talán mert ő is olvasta), pont olyan jól főzött, mint ahogy az útikönyvek ezt megerősítik. Hogy csak megemlékezzünk a polpetté-ről, ami egy sajttal töltött húsgombóc, vagy a gnocchi con salviá-ról (zsályás nokedli, vajban), vagy a... Marcsikám, hogy is hívták azt a paradicsomos, olajos szaftot, amibe kenyeret mártogattunk? (*ez volt az acqua sale, a "szegények étele")

A nyelvtanulást sem szabad valahogyan iskolásan elképzelnünk. Folyamatosan zajlott egész nap, tőlünk függött, meddig bírjuk kérdéssel, s így gyakorlatilag azt tanultuk meg, amit csak éppen tudni szerettünk volna, amivel úgy éreztük, hogy boldogulunk.

 

A csapongás csak annyiban igaz, hogy Marcsit, gondosan elképzelt útitervétől néha (sokszor) eltérítettük,"gyerünk a tengerre!" felkiáltással. És ez, talán szintén kevéssé látszik a fényképeken: a Jón tenger, szeptember végén, testközelben. A finom homok, a csodálatos, langyos, teljesen átlátszó víz, amelyben sótartalma miatt alig kell úszni, nem süllyedsz le, a tenger illata, az este is folytatódó lágy meleg, és a közelben fellelhető második (meg harmadik) legjobb fagyizója Pugliának. Aztán fürdés jégesőben, vagy viharban is, változatlan hőfokon.
És ha már tenger, akkor tenger gyümölcsei. Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy vacsorázhat az ember a földrész belsejében a legjobb étteremben is, olyan tökéletes (és egyszerű és olcsó és friss) kagylóstésztát, mint a vízparti vendéglőkben, például Taranto halászbárkáinak szomszédságában, nem kap. Erre figyelni érdemes.

De ez még mind semmi! Akkor még ott vannak a városok.
Mindjárt lakóhelyünk, Grottaglie. Mert nem hasonlít észak-olasz városokra, itt kétszintes családi házakból állnak az utcák, a felső szint pedig a konyha, étkező és terasz, de akkora terasz, amelyen nyugodtan lehetne teniszezni. Tehát a konyhából az ember egy "kertbe" lép ki (mindenütt rengeteg növény), csak mindez legfölül, a ház tetején.

Még egy, eddigi útjainkon nem tapasztalt szépség: a Korzó. Grottaglie főterét, és a környező utcákat este 8-kor kivilágítják, rendőrök lezárják az autóforgalom elől, a hely pedig megtelik sétáló, beszélgető csoportokkal, családokkal: a város lakói találkoznak és beszélgetnek egymással a kellemes esti melegben (ahogyan ezt Gross Arnold képein megálmodta).
Ennek a városnak, mint mindegyiknek itten, megvan a csodálatos, zegzugos, sikátoros történelmi óvárosa, mely a turisták igazi paradicsoma. A különbség az északi városokkal szemben talán annyi, hogy itt minden fehérebb, a falak fehérre vannak meszelve. Grottaglie óvárosa fehér, Ostuni teljesen fehér város, akárcsak Alberobello, vagy Polignano al Mare. Talán Matera, Taranto és Lecce, ahol a sárgás kőszín dominál. A régi városok házai sok helyen elhanyagoltak, nincs pénz a felújításra, ettől azonban még hitelesebbeknek látszanak. Egyedül Alberobelló van frissen kipucolva, amely ha ettől nem is, de a házakat sűrűn borító emléktárgy üzletektől kicsit elveszti néhai szépségét. (De akkor még mindig ott a fagyizó!)
Hát körülbelül így, a többit már el lehet képzelni. Aki nem hiszi, járjon utánunk.

Cserepes Károly